„Pálinkát! Mer’ azt szeretem!” – mondja a klasszikus vicc szerint a hazalátogató egyetemista az anyjának, amikor az arról érdeklődik, hogy mit is csináljon a frissiben levágott csirkéből.
„Pálinkát! Mer’ azt szeretem!” – mondja a klasszikus vicc szerint a hazalátogató egyetemista az anyjának, amikor az arról érdeklődik, hogy mit is csináljon a frissiben levágott csirkéből.
No igen, a pálinkát, azt szeretjük. Nem kevés munkájába került néhány elszánt szeszfőzdésnek, úgy marketing, mint lobbi szinten.
Szóval szeretjük a pálinkát.
Olyannyira, hogy a tavaszi kormányváltást egy pálinkaforradalom is kísérte. Azaz nem is forradalom (elvégre az a szavazófülkékben volt), hanem egyenesen szabadságharc. Méghozzá nyolcvan éven át tartó. Azt már leírtam egyszer (itt), hogy ez azért ebben a formában nem igaz. Elvégre az emberek [értsd: magánszemélyek] egy 1982-es törvényerejű rendelet alapján 1983 óta készíthetnek gyümölcspárlatot.
Na most, vagy az idén lesz 1984, vagy valaki nem mondott igazat. Inkább az utóbbit választanám, ha lehet, mert az 1984 valahogy olyan baljósan cseng… Persze lehet, hogy bennem van a hiba.
Szóval annyi történt – és most nyugodtan elhagyhatjuk a törvénybe foglalt blablát – hogy 2010 őszétől gyakorlatilag mindenki annyi pálinkát, akarom mondani gyümölcspárlatot főz, amennyit akar. A törvényi megkötések azért mellékesek saját főzés esetén, mert a lepárlót gyakorlatilag bejelenteni sem kell, szeszmérőgépet használni végképp nem kell. Gyakorlatilag a kutyát sem érdekli, magánszemélyként ki mennyit főz. Mondjuk, arra nem árt figyelni, hogy egyszerre úgy ötven hektoliterfoknál többet ne tartsunk belőle otthon, mert ha valaki feljelent… akkor magyarázkodni kellene.
De ugye kis hazánkban az önkéntes feljelentés egyáltalán nem jellemző. Mi magyarok vagyunk az önkéntes adózás európai mintaképe…
Fortyogjon az az üst!
Jogkövető állampolgároknak így is összejön napi bő két deci házi nedű. És a többség biztosan jogkövető. Csak azt tudnám, hogy honnan van egyre több helyen feles százhúszért… Biztos a piac leszorítja az árakat. Még a végén megszeretjük ezt a fránya piacgazdaságot…
Volt ugyan némi rémlátomásom a nyakra-főre robbanó házifőzdékről, a metil-alkohol túladagolástól vakuló honpolgárokról, de ezt úgy néz ki megúsztuk.
Már csak azzal a kis adókieséssel lehet probléma. De mi az az 5,5 milliárd?
Mielőtt soknak tűnne az összeg, nem az ujjamból szoptam. Ezt a Pénzügyőrség, akarom mondani a NAV (Nemzeti Adó- és Vámhivatal) korábbi évekre vonatkozó adataiból következtethető ki.
[Jut eszembe a NAV-ról, emlékszik valaki arra a mondásra, hogy „Akkor lesz itt jólét, bőség, ha megszűnik a Pénzügyőrség!”? Hát úgy tűnik, hogy az akkor az bíz most van.]
De vissza ahhoz a kis adókieséshez.
Hogy ez a „kalkulálható” öt és fél milliárd - így termelési adatok hiányában – valójában mennyi arra ténylegesen kíváncsi lennék. Az azért érdekelne, hogy mennyibe fáj a költségvetésnek a valószínűsíthető többlettermelés miatt kieső forgalom az égetett szeszesitalok piacán. Sejtésem szerint nem a prémium kategória sínylette meg (annak valószínűleg meg van a maga törzsvásárlói köre), hanem a kommersz italok piaca.
Vajon ezeknél mennyivel csökkent az eladás a tavalyi év utolsó negyedévében? Ennek mennyi az elmarad jövedéki és forgalmi adó vonzata? - hogy a legjelentősebb tételeket említsem.
Mert beszélhetnénk az ez áltál kieső kereskedelmi haszon, és hasonlók adóvonzatáról is.
Úgy tűnik a szabadságharcosok erre nem gondoltak.
Most meg, ha rohanhatnak, hogy „Főnök van egy kis lyuk a költségvetésen. Mit csináljunk?” Akkor arra a válaszra számíthatnak, hogy „Pálinkát! Mer’ azt szeretem.”
