Kezdhetném ezt az egészet 1976 júliusával. Amikor vagy ötvenen baktattunk a cementporos úton, Bélapátfalván. Emlékszem a melegre, a szürkésfehér háztetőkre… a parára, hogy mi lesz, ha a csillékből a fejünkre esik valami. Ha nem éppen a csille…
Kezdhetném ezt az egészet 1976 júliusával. Amikor vagy ötvenen baktattunk a cementporos úton, Bélapátfalván. Emlékszem a melegre, a szürkésfehér háztetőkre… a parára, hogy mi lesz, ha a csillékből a fejünkre esik valami. Ha nem éppen a csille…
Mondom, kezdhetném ezzel is, hiszen ez volt az első találkozásom az átkosnak nevezett időszak egyik legnagyobb vívmányával a gyereküdültetéssel. A táborozással. Az úttörőtáborral. Ilyenkor a nyár kezdetén mindig eszembe jut. Főleg az az első. Kilenc évesen.
Először egyedül.
Már úgy értem, hogy anyu, meg apu, meg nagyi, meg… Illetve ez ebben a formában nem igaz. Mégsem egyedül, mert jó két méterre tőlem ott bandukolt nagyapám is. Pedig qrvára semmi köze nem volt az úttörőmozgalomhoz, meg az iskoláshoz. Az öreg mozdonyvezető volt. Illetve akkor már korkedvezményes nyugdíjas. Neki is ez volt az első úttörőtábora.
Visszagondolva furcsa, hogy talán a többi gyereknek fontosabb volt akkor és ott, mint nekem. Nekik pótnagypapa volt, nekem néha a szabadság gátja, mert ugye, ha mindenről tud, akkor otthon is mindenről tudni fognak. De jó volt ez így… Erre később jöttem rá, amikor ő már nem lehetett ott.
Neki hat évig, nekem még tizenegyig tartott a táborozós korszak. Számtalan helyen megfordultunk. Igen néha külön is. Volt olyan év, hogy én kihagytam az iskolai úttörőtábort, a nagyapám meg ott volt. Neki ez volt az új élete. Szerette, szerették érte.
És igen úttörővezető, azaz ifi lettem. És mentem álló- meg vándortáborokba. Állítólag munka volt. Nem tűnt fel…
Egy jó tábor nem csupán gyerekmegőrző. Meggyőződésem, hogy a táborvezetés szakma. A jó tábor valójában valamiféle tanórák nélküli, szabadabb nyári iskola. Csak ne irtóznának a kölkök az "iskola" megnevezéstől... A közösségi élmények másképp megélése.
Soha sem értettem, hogy ezt miért kellett szétverni. Elég lett volna csak depolitizálni. Na, mindegy! A keletkezett űrt a cserkészek nem tudták betölteni. A piaci alapon működő táborok sem… Megpróbálták. Legalább megpróbálták.
Pedig a tábor jó a szülőnek, jó a gyereknek, és jó az egykori ifik szerepét betöltő gyerekcsőszöknek.
Most jönnek az Erzsébet-táborok. Ez jó. Ennek örülni kéne.
Már annak, hogy az állam beszáll a táboroztatásba. Hogy talán szép lassan megint lesznek, lehetnek új Csillebércek meg Zánkák, vidám, nyaraló gyerekekkel… Az állam – hinném én naiv – lehet garancia arra, hogy a táborokat szakemberek vezetik, nagyjából egységes színvonalú szolgáltatásokat nyújtanak.
Írják is, hogy „Az Erzsébet-program egy újszerű európai válasz arra, hogy a társadalmi szolidaritást nemcsak szavakkal, hanem tettekkel is képviselni kell.”
És ne kezdjek el morogni, azon, hogy újszerű!
Mondanám, hogy egy bánatoslótüdőt új, de rájövök, hogy azt írták, hogy csak újszerű. Mert már ilyen volt, csak a parlamentben ülő hölgyek és urak egyszer már lenullázták.
Legyintenék, hogy mindegy, mert a lényeg, hogy legalább végre elindult valami.
Csak ne lenne ott minden pályázati kiírás végén, hogy a Magyar Nemzeti Üdülési Alapítvány „...nem vállal felelősséget a konkrét táborok által nyújtott szolgáltatások minőségéért.”
Ettől én megijedek, minÚgy érzem, hogy ők tudnak valamit. Valamit, amit mi még nem.
Pedig táborozni csudajó!
ps. Érdemes Derzsi Ottó visszaemlékezését elolvasni a szétvert vándortábor hálózatról. Megérte?
