Úgy látszik, az életem az öltözködés körül forog. A nyár szokásos fesztiváljain kitört belőlem a nemzeti öntudat.
Sopronban szinte csak német, a szigeten szinte csak francia szót hallottam.
Ráadásul idén nyáron kétszer is szembesülnöm kellett a „maguk magyarok?” kérdéssel.
Először a Szoborpark pénztárosa tette fel ezt a kérdést döbbenettel. Elmesélte, hogy többnyire csak a japánokat érdeklik ezek a relikviák.
Pedig szép, ráadásul külön öröm felfedezni, hogy melyik kit ábrázol és hol volt. Ebben a játékban sokat segít, hogy a feliratok szinte minden szobor mellől hiányoznak. Hát még a képek, amik eredeti környezetükben ábrázolnák a szobrokat.
Másodszor a szigeten, amikor „vursliba” látogattunk. Ott is azt mesélték, hogy a magyarokat a régi idők játékai nem érdeklik. Azok csak inni, és bulizni járnak ki. Mondjuk szerintem ez túlzás volt, de akkor még hol volt a sziget vége.
Szóval nemzeti felbuzdulásomban állok a szigeten a pólóárus előtt és nézem a nemzeti érzelmű pólókat.
Nos a trianoni pólók nem jöhetnek szóba, mert azt már láttam minden második francián…
Legyen a „Magyar vagyok nem turista”. Bár a mégsem jó, mert a magyarságtudatom éppen turista mivoltomban ébredt fel. Ráadásul én is amolyan „New Ages” marha lennék reinkarnációval, fantasy regényekkel, így én pont úgy élem meg az életet, hogy itt és most turista vagyok. Szemlélődöm. Rácsodálkozom a látványra, néha elszomorodom, néha elmosolyodok, de legfőképpen igyekszem jól érezni magam a bőrömben, amennyire csak lehet.
Utolsó esélyként kezembe kapom a „100% Magyar” feliratú pólót. Ez lesz az.
Azaz ezt sem lehet. Szegényes családfa ismereteimből kiindulva, van bennem a magyaron túl, sváb, német, felvidéki szlovák, horvát, rác… Hát a száz százalék nem jön össze.
Úgy jártam, mit az egyetlen száz százalékos székely ismerősöm, akiről kiderült, hogy a szépapja Kecskeméti, csak Arad mellett kapott tanítói állást, így vitte oda az asszonyát is, a dédnagymama, meg Békéscsaba környékéről származott. Trianon után meg a dédszülők lett-lévén magyarok visszaköltöztek az anyaországba, csak a dédpapa szülei és egy testvére maradt Erdélyben.
Na azért nála jobban állok több bennem a magyar vér, mint benne a székely.
Szóval ott álltam pólóárus standja előtt és rájöttem, a magyarságomat nem kell kívül hordanom, elég, ha én érzem.
Ugye elég is lesz?