A menekült áradat sok mindenre megtanít. Emberségről, embertelenségről. Valószínűleg sokkal többet és sokkal több helyen, sokkal több módon segíthetnék embertársaimon, mint azt teszem. Na jó, nem valószínű, biztos.
Leginkább azzal vigasztalom magam, hogy ha nem is segítek, igyekszem nem ártani. Lehet, hogy még ezt is rosszul csinálom. Nem tudom.
Majd az idő választ ad.
Ezeket a talán közéletinek mondható posztokat is már csak magamnak írom. Hogy majd idővel elő tudjam őket venni. Ha visszanéznék. Ez a blog mára egy nyilvános asztalfiók lett. Nem érdekel, hogy hányan olvassák.
Most éppen az az álszent uszítás az, amivel nem tudok mit kezdeni. Akarom hinni, hogy csak nem akarnak gondolkodni a terjesztői, amikor leírják, megosztják, hogy:
Sajnálják ugyan az eltérő bőrszínű, kultúrájú, nyelvű menekülteket, de tényleg, és őszintén... de! előbb a saját rászorulóinkkal (értsd: hajléktalanok) kéne mit kezdeni…
Ettől kiráz a hideg. Mintha az elmúlt huszonakárhány évben bármit tettek volna az utcára szorult honfitársaikért… már azon túl, hogy néha odavettek nekik némi aprót. Esetleg… de inkább azt sem, mert úgyis csak elisszák.
Vagy vettek nekik egy kiló kenyeret, mert azzal pont nem tud majd mit kezdeni az összeszűkült gyomruk…
Segítésben én sem vagyok jobb, mint az átlag. Nem azon a két takarón múlik, amit például tavaly odaadtam. Az csak tüneti kezelés… az is csak talán.
Szóval a többségük leginkább internálná a koldust, a hajléktalant, hogy látni se kelljen. De most azokon kéri számon a menekültek segítését, akik ugyanúgy segítik a hajléktalanokat istápoló szervezeteket, vagy netán telente pont önkéntesként mentik a fagyhalál elől a rászorulókat.
Szóval Kedveseim, lófaszt sajnáljátok ti a rászorulót, meg a hajléktalant! Akkor tettetek volna már értük valamit, Ti csak az idegeneket utáljátok náluk is jobban!
