„Budapesten öt éve nem javul az életminőség a fővárosiak szerint, akik elsősorban az egészségügyi ellátás és a közlekedés megítélésén keresztül értékelik a városvezetés munkáját is - derül ki a Szonda Ipsos reprezentatív felméréséből." - olvasom a mai Metróban.
A cikkből kiderül, hogy a város lakói a kulturális kínálatot, valamint a "városképet" említették a leggyakrabban, mint ami a budapesti életminőséget kedvezően befolyásolja. Ettől, mármint a az életminőséget kedvezően befolyásoló városképtől meglepődtem.
Lehet, hogy az életminőségről nem is az itt élőket kérdezték? Ahogy még egyszer elolvastam a hírt, rájöttem, hogy a mintavétel a budapestiek egy - talán nem is olyan - szűk csoportját reprezentálja. Ezek az emberek általában kocsival járnak, lakóparkban laknak, de nem telik nekik magán orvosra.
Szeretem Budapestet. Részleteiben. Szeretem az öreg bérházakat, a megbújó parkokat, az emlékeimet. A város fejlődésének mementóit, a sokféle arcát. Néha úgy érzem, hogy ez a város a látszatra épül. Soha nem éltem máshol, és csak időnként vágyom máshova. Hiányozna a nyüzsgése, talán még a forgalmi dugók is. Különösen szeretem a várost tavasz, nyári langyos esők után. Amíg az első jármű nyaki be nem terít vízzel.
Én egyszerre szeretem és utálom a budapesti tömegközlekedést. Szeretem, mert a napi rutinban olyan mintha a falu főutcáján sétálnék végig, különösen reggel. Ugyanazokat az arcokat látom reggelente a buszon, sőt lehetőleg mindenki ugyanoda is ül nap mint nap. Érdeklődő tekintetek vizsgálnak egy-egy új ismeretlen arcot. Szinte látom, ahogy a fejekben megjelenik a kérdés, hát ez meg mit keres itt.
Szeretem, mert annyi ökörséget nem hallani máshol, mint ott. A '80-as évek végén, a '90-es évek elején még nem kellett tévét néznem, egyszerűen meghallgattam a műsort a buszon. Választások előtt - sajnos ma már két választás között is - a politikai pártok programját is, így ismerem meg. Többet mond, mint bármelyik szónok. Itt azt hallom, amit az emberek megértenek belőle. Ha ezeket a beszélgetéseket vizsgálnák a kutatók megdöbbennének. Még jó, hogy ők nem busszal járnak.
Utálom is a budapesti tömegközlekedést, mert drága, mert koszos, mert a tömegközlekedésből, a tömeget jobban sikerült összehozni, mint a közlekedést. Utálom, mert pontatlan, és mert kényelmetlen. Utálom, mert a közönyösség és az udvariatlanság minden formájával találkozom, úgy az utasok, mint dolgozók részéről. Regényeket lehetne mesélni a tömegközlekedés résztvevőinek a bunkóságáról. És mivel mindenki utálja a tömegközlekedést, ha teheti autóval jár, és panaszkodik a parkolóhelyek hiányára.
Talán annak, aki autóval jár fel sem tűnnek, a körút és a Rákóczi út vakon ásító kirakatai. Gyermekkorom csillogó kirakatai, ma főként plakátokkal leragasztva, üres üzleteket takarnak. Haldoklik a belváros, a drága négyzetméterárak elriasztják a kereskedőket. A vásárlók inkább a plázákba mennek, mert ott nem üti el őket az autó, ott nem esik az eső...
A város egyszerre fejlődik, lüktet és haldoklik. Kerüljük az utcákat, mert nem akarunk, szeméttel, kutyaszarral, hajléktalanokkal találkozni.
Sok bába között elvész a gyerek. Kéne egy egységes koncepció, amit politikai érdektől függetlenül elfogad a Kormány, a Fővárosi vezetés, no meg a kerületek. ...és ami mögé a városlakók is oda tudnak állni. Mert most csak a kutyaszarba tudnak belelépni.
