A tavalyi verőfényes ősz egy délelőttjén, amikor már ébredeztek a Kossuth téri forradalmárok, és még az igazak álmát aludták a vízágyúk, éppen a munkahelyem felé zötyögtem (talán a 14-es busszal).
A Savolyai téren felszállt két nyugdíjas. Leültek éppen velem szemben és beszélgetni kezdtek, azaz inkább tovább beszélgettek. Kedves, huszártiszt tartású bácsi, és egy mosolygós nett néni.
Jó volt rájuk nézni. A beszélgetésük, nem volt ez igazi beszélgetés, inkább két monológ, amit a másik mondataiból elkapott szavakon alapult. Nem tudtam követni őket. Volt szó arról, hogy a néni fiatal korában még tudta, hogy mi az az erkölcs. Bezzeg a mai fiatalok... Valahogy az öregúr témaváltása a politikára tévedt. Azt mondta, hogy nem szereti a kommunistákat. Még akkor sem, ha megpróbálják álcázni magukat. Hogy kikre gondolt, már soha sem fogom megtudni, mert a néni kontrázott.
A mondandóból a kommunista és a nem szeretem ragadt meg benne. Felcsillant a szeme, és valami ilyesmit mondott.
„Soha sem fogok megbocsátani a kommunistáknak, tönkre tették az életem. Elvették apám üzemét, de vezetni azt nem tudták, így ott tartották főmérnöknek. Nagy tudású ember volt az apám, még Rákosi is kitüntette. De velem még jobban kiszúrtak, mert ha nem jönnek, ma valahol - itt mondott egy német települést, amire nem emlékszem - élnék, nyugaton. Tudod a háború végén volt nálunk elszállásolva egy SS tiszt. Snájdig fiú volt, én meg tizenhat éves. Megígérte, hogy megkéri a kezem, ha vége a háborúnak. De azok büdös oroszok lelőtték. Gyűlölöm a kommunistákat."
A háború volt a kulcsszó... az öregúr le is csapott a témára.
Én meg leszálltam.
Hja, ha a snájdig SS megmarad, milyen boldog lenne a néni ott nyugaton.
Lenne/lett volna akkor „Nyugat"?