Nem mintha panaszkodni akarnék. Szeretem én az esőt. Persze, hogy szeretem, meg aztán kell az a földnek is. Különben sohasem kelnek ki a kora ősszel zöldmezőkön elvetett bevásárlóközpont magok.
Nem mintha panaszkodni akarnék. Szeretem én az esőt. Persze, hogy szeretem, meg aztán kell az a földnek is. Különben sohasem kelnek ki a kora ősszel zöldmezőkön elvetett bevásárlóközpont magok.
Csak ott nem szeretem az esőt, ahol autók járnak. Van valami megmagyarázhatatlan késztetés az autóvezetőkben, hogy azt is vízzel borítsák be, ami még nem ázott el. Egy világosabb ruhadarab meg egyenesen vörös posztó a szemükben.
Nézem a buszmegállót a Rádayn a túloldalról. Nem tudom eldönteni, hogy a Savaria Történelmi Karnevál, vagy a Lándzsák hajnalban (Zulu Down) című filmeposz, esetleg a március 15-ei híradó egyes részleteit imitálják-e az ott várakozó leendő utastársaim.
A megálló „fülkéjében” – abban az üvegfalú csodában – úgy tizenöt ember húzódik meg. Nyitott ernyővel. Nem, nem ázik be.
Az ernyőket afféle római falanxként tartják maguk elé, kivédendő az autók által fel-felcsapott olaj esővíz ruházatromboló hatásait. Persze a rómaiak hosszú pajzsa hatásosabb volt.
Ahogy a zuluk tehénbőr pajzsai is.
Marad a március 15. imitálása, a megállóban állók, mint Demszky testőrei a tojásokat próbálják távol tartani maguktól a fröcskölő lét.
És ekkor a megálló mögül előlép a magányos hős, fehérben. Megáll pont azon a határon ahol az autók még lefröcskölhetik.
Ez mondjuk nem nehéz, mert a megálló előtt olyan gyűrött az aszfalt, mint egy Klondike-i kuplerájban a lepedők zárás előtt, az aranyláz idején.
Ott áll és farkasszemet néz a közeledő autók lámpáival.
Megjegyzem, a magányos hős megjelenése úgy osztja meg az autós társadalmat, hogy azt egyes pártvezérek sem csinálnák jobban.
Az autósok többsége a fehérruhás őrült láttán lassít és megpróbálja még véletlenül sem beteríteni a marhát. Valószínűleg azt gondolják, na erre is az anyja mos, különben vigyázna a szerkójára.
Egy kisebb része az autósoknak bemutatja, hogy ők a végtelenségig figyelembe veszik az autótlan pórnépet és akkor ívben kerülik ki a buszmegálló előtti vizet, hogy már-már beleszaladnak egy-egy szembejövőbe.
Ezek nem ellenfelei a magányos hősnek. Igazi ellenfélre vár olyanra, aki még a legkisebb pocsolyából is megpróbál szökőárat csinálni.
Az első ellenfél messziről kiszúrja a fehér ruhát. Gyorsít, és közben megpróbálja feltérképezni a pocsolyát. Áthajt. A koszos esőlé cseppjei a fehérruhástól jó húsz centire érnek földet. Jól választotta meg a helyét. Bezzeg, akik a fülkében állnak kapkodhatták az ernyőjüket. Főleg azért mert itt a második próbálkozó egy furgon. Látszik, hogy rutinja van a környéken, mert a fehérruhás kénytelen ellépni a rátörő szökőár elől.
A megállóban állók egyöntetűen kezdik utálni a hőst. „E miatt a barom miatt teljesen eláztatnak minket. Mennyé má’ onnét!”
A hős kitart, eddig vagy hét próbálkozó támadását úszta meg. A megúszni nem a legjobb kifejezés, hiszen az úttest vize még egyszer sem érte el.
De senki sem nyerhet örökké…
Újabb gyorsuló autó közelít felbőgő motorral. Egy agyon spoilerezett gépsárkány. A gumik pocsolya nélkül is köpik az esővizet. A megállóhoz ér, tökéletesen fogja a pocsolyát. A fülkében néhányan hangosan találgatni kezdik a sofőr anyjának foglalkozását. A fehérruhás kénytelen elugrani, itt nem elég egy kecses oldallépés. Itt kevés a matador rutin.
Hatalmas reccsenés. Zörgő hang. A spoilert megfogta a csatornafedő, amit éppen takart a pocsolya. Ez bíz félig leszakadt.
A fehérruhás elvigyorodik.
Nyert…
