Volt egy történetem, amiről úgy gondoltam, hogy jó.
Volt egy történetem, amiről úgy gondoltam, hogy jó.
Mert miért ne lenne jó történet, amikor az ember egy potenciális őrült mellett utazik a hatoson? Főleg ha ez az őrült a maga módján reagál a külvilág furcsaságaira.
Igen, szerintem minimum furcsaság, hogy lassan az egész bolygónk egy nagy telefonfülkévé változik. Telnek az évek, fejlődik a technika.
Emlékszem gyerekkoromban még kisebb csoda volt, hogy nekünk volt otthon telefonunk, holott senki sem volt úgymond fontos ember a családban. Azután már csak az volt csoda, hogy piros vagy fehér az a készülék. Nekünk tucatfekete volt.
Amikor jó tizenöt éve először találkoztam mobil telefonnal még aktatáskányi akkumulátort cipelt a tulajdonosa. Tíz éve a repülőtér vécéjében viszont az a német döbbentett meg, aki vizeléshez készülődvén, még a nadrágjában matatva megszólalt, hogy „Helmut, Warten Sie, bitte!” Először azt hittem, hogy a farkához beszél, de kiderül, hogy handsettet használ…
Persze ez idő tájt, már egy-egy tárgyalásnak western hangulata volt. Na, ja. Úgy indultak mint a póker partik a filmekben, csak nem a maroklőfegyverek (coltok) kerültek ki az asztalra, hanem a maroktelefonok. Ebben a műfajban az volt a nagyobb, akinek a telefonja kisebb volt. A kor népszerű elnevezése szerint bunkofon. És igen, ekkora megjelentek az áltelefonálók, akik működésképtelen készülékeken játszották el, hogy ők milyen fontosak.
Na, ezt gondoltam a fiúról, a hatoson csütörtök reggel.
Amikor felszálltam a nő mögött, aki éppen telefonált, drága Bözsimmel. A franc se tudja, hogy ki a drága Bözsim, de igazából csak az hallatszott ki a beszélgetésből, hogy „Értem én, drága Bözsim!”. És nem csak a villamoson hallatszott ki, hanem a metrón is. Sőt, a héven is.
Jó, az utóbbit megúszom, ha nem szállok át, de átszálltam. Így tudom, hogy a drága Bözsi mát vagy húsz perce mondta a magáét. Minimum.
Szóval a nő felszállt, és leült szembe az őrülttel. Aki a következő megállónál benyúlt a táskájába, és elővett egy klasszikus fekete kézibeszélőt. A kézibeszélő zsinórja a valahol a táskában végződött.
- Szia! – mondta a fiú – Igen már úton vagyok. Aha, a Király utcánál. … Fél óra sem kell, hogy beérjek…
És beszélt tovább az irdatlan kézibeszélőbe, mintha telefonálna.
A nő szeme elkerekedett. Az arcszíne hirtelen a rúzsához igazodott. „Most be kell fejeznem, drága Bözsim. Visszahívlak bentről.” – mondta, és eltette a telefonját.
A fiú is elköszönt és a táskájába süllyesztette a kézibeszélőt.
Amikor beértem a munkahelyemre elmeséltem, mondván két opció lehetséges. A fiú bolond – én erre tippeltem – még, ha csendes is, vagy csak egyszerűen polgárt akart bosszantani. Mondom megírom, mert a nő szemében a rémület megér egy misét.
Meghallgattak, sőt osztották a véleményem a kollégák, amikor az egyikük szólt, hogy átküldtem egy linket. Ezt.
A képen az őrült fiú telefonja, mindössze harminc dollárért…
Azt hiszem át lettem verve.
Nem is volt jó a történetem.
