A diktatúra talán ott kezdődik, – mutat Z. a táblára a falon – pedig talán csak a jogok és kötelezettségek közötti arany középútra akarná felhívni a figyelmet...
A diktatúra talán ott kezdődik, – mutat Z. a táblára a falon – pedig talán csak a jogok és kötelezettségek közötti arany középútra akarná felhívni a figyelmet...
Nézem a csapos feje felett a táblát, illetve a táblákat. Kettő is van. Az egyiken arról tájékoztat egy jonatánból kibújó vigyorgó kukac, hogy „Hitel alma”, a másikon cirkalmas betűkkel az áll, hogy „Ittas vendégeket nem szolgálunk ki.”
Felhúzom a szemöldököm, hogy most melyikre gondol. Mert akár az almás táblából is levonhatta a következtetést, hogy mindenki érdemei, azaz pénztárcája szerint… de ennek vajmi kevés köze van a diktatúrához…
Érti a fel nem tett kérdést, de Vladóról mesél, a szerb csaposról, aki valahol a nyócban irányítgatott egy becsületsüllyesztőt, még a nyolcvanas években. Vladóról, aki saját állítása szerint népi felhatalmazás alapján lett döntéshozó szerb, ott a kocsmában.
Vladó kocsmájában az volt a jó, – kezdi – hogy nem ismerte a záróra fogalmát, vagy csak az órát. Akkor zárt be, amikor éppen kedve volt, szombat hajnalban gyakran nála vártuk meg az első buszt.
Fülledt dohos pincekocsma. Harmadosztályú hely általában negyedosztályú vendégekkel, de valahogy rend volt. Nem volt hangzavar, a vendégek mellőzték a környékbeli kapualjak televizelését, így Vladót sem jelentgették fel a szomszédok. A nyugalom sör és fröccsszagú szigete, ahova este tízkor, és ha nyitva maradt, hajnali egykor meg négykor is benézett a rendőrjárőr egy kávéra.
Különösen télen.
Egy hideg kávéra…
Vladó mögött is pont ugyanilyen tábla volt, csak éppen a vendégek szót leukoplaszttal leragasztotta és azt írta a helyére, hogy egyéneket.
Kérdeztük tőle, hogy mi a különbség, mondta, ha az ittas vendégeket nem szolgálná ki, akkor felkopna az álla, ezért javította a feliratot. Mondtam is neki, hogy ezt értem, de hol kezdődik az egyén, és hol végződik a vendég? Azt mondja a kiszolgálásnál. Akit nem szolgál ki az már egyén. Mondtam neki, hogy ez így szubjektív, meg diszkriminatív, meg egyáltalán nem demokratikus, hiszen a betérő nem tud élni az iváshoz való jogával… Erre a táblára mutat, jelezve, hogy ha így folytatom akkor villámgyorsan vendégből egyén leszek. Nem mondom fogyasztottam már előtte némi bátorság esszenciát, így tovább kötekedtem, hogy Ne izélj már Vladó, most komolyan, ki jogosított fel téged erre?”
Mire körbe mutat, hogy őt a népek hatalmazták fel. Mármint a népek, akik oda járnak, mert ugye, ha nem tetszene nekik a rendszer, akkor máshova járnának. Demokrácia van, el lehet dönteni!
Figyelj! – mondta – Itt mindenkinek joga van berúgni, ha fizet. Hangoskodni, ha fogyasztott. Nincs ezzel baj, de ahhoz is joga van, hogy csendben igya le magát, vagy berúgás nélkül beszélgessen egy fröccs mellett. Meg kell találni az arany középutat. Azt meg majd én megtalálom, mert itt én vagyok a hivatalos szerb. Amíg rend van jöhetnek, és jönnek is.
Diktátor vagy. – mondok neki. – Te akarod eldönteni, hogy ki hogyan érezze jól magát. Ráadásul hangulatfüggő diktátor, amit ma hangosnak tartasz, azt holnap nem… No meg, Te vagy egyedül nyitva a környéken ilyenkor, tehát az embernek nincs választása, ha hajnalban még kocsmázni akar…
Szerintem – zárja rövidre a beszélgetést – kérdezd meg, hogy kinek nem tetszik a rendszer… és jól nézd meg, mert többet itt nem fogod látni.
