Azt mondja Z, hogy az amerikai megmarhult. Na ez perszene nem az ő véleménye, hanem a gazdasági igazgatóé. Mert, hogy az amerikai épp az ablakon dobálja ki az ablakon…
Azt mondja Z, hogy az amerikai megmarhult. Na ez perszene nem az ő véleménye, hanem a gazdasági igazgatóé. Mert, hogy az amerikai épp az ablakon dobálja ki az ablakon…
Bátran kijelenthetem, hogy nem osztjuk a gazdasági igazgató véleményét, bár értjük.
És ebben az elfogyasztott áfonyapárlatnak maximum annyi a szerepe, hogy a gazdaságist nem nevezzük címeres ökörnek, vagy okleveles szarvasmarhának. Belátjuk, neki az a dolga, hogy Dagobert üzemmódban működjön.
Ez az év nehéz volt ez eddig is. Válság, leépítés, miegyéb.
Onnan indultunk, hogy Budapest maraton. Ami nekem kimaradt, de most nem is az a lényeg, hanem hogy az amerikai indult, és láss csodát ismerős arcokat fedezett fel. Ez utóbbi azért is meglepő, mert a dolgozók – mármint a budapesti központban dolgozók – véleménye szerint, bárki mellett simán elmegy a városban, annyira nem ismeri az embereket. Leszámítva azt a néhányat, akivel közvetlen munkakapcsolatban áll.
Most meg azzal találta meg Z főnökét, hogy derítse már ki, hogy hányan voltak futni, mert legalább négy dolgozót látott a tömegben.
Ja igen, mert az amerikai futott.
Körmail. Hogy mégis, meg ugyanmár, és ugye nem a munkához kapcsolódik, de… Mert az első reakciók arról szóltak, hogy a cégvezetésnek meg mi a bánat köze van ehhez…
Huszon valahányan vállalták be, hogy ők bizony futottak.
Az amerikai meg összehívta őket. Kérdezte az időket, meg hogy ki mióta… milyen egyesületben… és persze gratulált mindenkinek. Együttesen és külön-külön…
Majd benyögte, hogy ő úgy gondolta, hogy ők – így együtt – a legjobb piár lehetnének. Hogy ez ne csak egy munkahely legyen… Szóval az amerikai úgy gondolta, hogy tavaszra csapatot szeretne. Amolyan vállalati sportklubot. Lenne mez, meg minden. A cég fizetné a nevezést, sőt egy-egy alkalommal - elvégre nem csak Budapest van a világon – akár az utazást meg a szállást is.
Amikor később a vezetőknek is vázolta az ötletet ez volt az a pont, amikor a gazdaságis agybajt kezdett kapni. Főleg, amikor kiderült, hogy a központ jóváhagyta. Cél New York 2011. Vagy inkább 2012. Persze ez már eredményfüggő.
A sport részévé kell, hogy váljon a vállalati kultúrának.
Már az amerikai szerint.
A gazdaságis még a régi iskolát képviseli. Szerinte, ha már szponzorál a cég, annak legyen reklámértéke, ne néhány amatőrbe öljék bele a pénzt. Különben is a futkorászás magánügy.
Ha jobban belegondolok – mondom Z-nek – igazán irigyellek benneteket. Nekünk, azaz a cégnek van egy majd nyolcvanéves egyesülete ami - hogy is mondjam – úgy tűnik, szarik a dolgozók sportolására, elvégre eredményeket akar.
Futóknak, bringásoknak egységes meze… az nincs. Illetve van, néhány embernek, mert csináltat magának. A dolgozói sportnak, az amatőr sportnak nincs reklámértéke… Mi éppen ott tartunk, hogy létrehozunk egy alternatív sportegyesületet. A dolgozóknak. Mert a sportegyesület közösségi élményt ad. És abból mintha egyre nagyobb lenne a hiány. Csak találjunk hozzá szponzort...
Az elmúlt húsz év magyar sportja leginkább megszűnő szakosztályokról, egyesületekről szólt. Karthago feeling, csak a pályák helyét nem sóval, hanem lakóparkokkal szórták be…
Az is közösség. – vigyorog Z. Emeli a poharát, hogy igyunk arra, hogy volt egyszer egy tömegsport… és talán majd egyszer még lesz is.
