Megfigyeltem, az illegális szemétlerakat úgy a második adag szeméttel keletkezik. Az árok partján már ősz óta ott árválkodik egy tömött kék zsák. Mostanra felfeslett az oldala. Műanyag flakon és tejfölös doboz kukucskál ki a hasadékon, meg még ki tudja milyen háztartási hulladék.

Megfigyeltem, az illegális szemétlerakat úgy a második adag szeméttel keletkezik. Az árok partján már ősz óta ott árválkodik egy tömött kék zsák. Mostanra felfeslett az oldala. Műanyag flakon és tejfölös doboz kukucskál ki a hasadékon, meg még ki tudja milyen háztartási hulladék.

Kidobták, talán egy autóból. Ott maradat, és hát senki, de senki [érts engem is beleértve] nem veszi, nem vette a fáradságot, hogy eltűntesse onnan.

Mér’ pont én? Meg hova? És különben sem fogom egy kilométeren át cipelni, hogy beletegyem a kukámba. Abba, ami így is megtelik hétről hétre, tehát egyben bele sem férne, Abba, amiért én fizetek. Nem úgy mit az a szemét, aki ezt itt csak úgy kihajította. Mert így nem kerül pénzébe. Meg nem neki éktelenkedik.

Szóval hónapok óta ott a zsák. Kikéklett még a hó alól is, bár a fehér takaró alatt nem volt olyan zavaró.

Este autó áll a kék zsák mellett. Nyitott csomagtartó. A vezető valamit matat.

No – gondoltam – valakinek mégis megesett a szíve a kékségen és eltűnteti. Valaki veszi a fáradságot. Valaki, akinek zavarta a szemét.

Közelebb érve kiderült emberünk nem a zsákot tünteti el. Illetve de, csak nem úgy. Akkor rakta ki a harmadik zsákot a csomagtartóból. Akkurát ember. Nem csak úgy kihajítja, hanem gondosan a kékség mellé állítja őket. Katonás sorba. Elvégre rend a lelke mindennek. Gondos polgár, nem renitens alak.

Valami régi vicc úgy szólt, hogy két fickó beszélget a strandon.

- Te – mondja az egyik – én egy renitens ember vagyok.

- Te? – kérdi a másik – Miért?

- Hát, mert mindig belevizelek a medencébe.

- Hülye vagy? Már, miért lennél renitens. – jön a válasz – Hát mindenki belepisál a medencébe!

- No igen, de én a trambulinról!

Szóval emberünk, aki szép szolidan, az éj leple alatt szabadul meg a háztatásában felhalmozott mocsoktól nem renitens. Olyan, mint a többség.

Héló – mondok neki – ember, mit csinál?

Nem tudom, hogy honnan vettem a bátorságot hogy szóltam neki. [elvégre én is olyan vagyok, mint a többség, ne szólj szám, nem törik be a fejem] Nem az én portámra szemetelt. Az árok partja közterület. Szóljon az, aki mindennap nézi majd a kupacot. Nem mondom a hirtelen támadt polgári öntudatom már a mondat végére elszállt.

Most vagy leüvölti a fejem, vagy a kerékkulcs után kapkod, oszt örülhetek, ha gyorsabban futok…

Meglepődve nézett rám. Azt gyorsan felmérte, hogy nem én leszek az a Rambó, aki most megeteti vele a szemetet. Lecsukta a csomagtartót. Rám nézett, én meg álltam ott úgy öt méterre és próbáltam nagyon meggyőzően morc lenni, ami kb annyira sikerülhetett, mint amikor egy dakszli haragszik. Hát nem ijedt meg.

Mit csinálnék? – kérdezett vissza. – Munkahelyet teremtek. Közmunkahelyet.

Beült és elhajtott.

Most tényleg, hát mit lehet kezdeni egy ilyen önfeláldozó, munkahelyteremtő polgárral? Maximum dühöngeni a pofátlanságán…

Még szerencse, hogy tényleg nem renitens.