Rá kéne gyújtani. Nikotinhiányom van. Holnap. Holnap biztosan veszek már cigit...

Azt hiszem az volt az egyetlen komoly eset, amikor (ha napra pontosan nem is, de hónapra mindenképpen stimmel) huszonöt évvel ezelőtt egy laza mozdulattal megpróbáltam eltalálni a kapus fejét.

Tehát hirtelen felálltam a csepel típusú csapatszállító platóján és a kezemben tartott félig üres (gyakorló nikotinfüggők szerint félig tele) barna-fekete csíkos dobozt elhajítva próbáltam kifejezni véglegesnek szánt búcsúmat az MN SIHKK (lánykori nevén MN 2164) épületeitől és személyi állományától, valamint a dohányzástól. Az utóbbi kissé botladozva indult, mert a váci vasútállomáson már átkoztam a felelőtlenségemet és cigit tarháltam egy surranótárstól. Ezt Pestre érkezve megismételtem…

Na, ez után bírtam ki vagy három napig nikotinmentesen. Aztán jött a csak három, meg a csak öt szál… és M.

M. is jött, szép volt, kedves, halk szavú… és qrvára erőszakos. Persze csak a maga szelíd módján… Példának okáért az naponta többször, különböző helyzetekben feltörő ugye szeretsz kérdést valahogy rendszeresen sikerült párosítania az „ugye le fogsz szokni a dohányzásról” című kérdésnek álcázott idomítással. Nem mondom hatásos a dolog… kapcsolatunk végén már-már átlépte a kocadohányos kategóriát.

A továbbiakban voltak még kísérletnek aligha nevezhető leszokási szándékaim, amik részben mennyiségi csökkentést irányoztak elő átmeneti sikerekkel, illetve a teljes leszokást célzó Holnaptól-projektek.

A Holnaptól-projekttel az a baj, hogy ha az ember gyereke holnaptól nem dohányzik, akkor ugye ma még…

Mondjuk ezért a szemléletért a slágeripar a bűnös [naná, majd én mi?], mert ugye azt sulykolták belénk Neotonék, hogy ugye holnap hajnalig kvázi mindent szabad, amit nem tilos… minden belefér… a hajnal meg nem jön. Legalábbis, ha Komár Lacira hallgat az ember. Mert ugye ő énekelte meg, hogy a hajnal az nem jön… az ember (főleg, ha Rácz Adél!) szeretné, ha jönne… De nem jön. És ha nem jön, akkor a leszokás is elmarad.

Hiába jönnek az új esztendők, évfordulók, a fogadalmak gyakorlatilag elhangzásuk pillanatában elhamvadtanak, mint Karády csikkje.

Egy-egy emelés, tiltás… még felhorgasztotta az önérzetet, hogy akkor rohadjatok meg az adótokkal együtt!, aztán minden maradt a régiben. Ez a mostani trafikmizéria dohányosként már nem is érdekel. Mondom dohányosként, mert a piac ilyetén történő lerablása, azért honpolgárként nem kicsit bosszant. De ezért nem fogok a dohányzásról leszokni. Nem mondom, hogy nem akarnék, de ez már régen nem akarat kérdése… Ezt már beláttam.

Hogy akkor ezt most miért is?

Mert most, hogy már tudom, hogy eszem ágában sincs leszokni a dohányzásról. Most fordult elő először, hogy öt (lassan már hat!) napja volt, hogy utoljára rágyújtottam.

Valahogy jobban bírom a nikotinéhséget most, hogy nem is akarok leszokni… valószínűleg ebben azért némi szerepet játszik a sport, az elmúlt négy évben lefutott pár ezer kilométer.

De nem ámítom magam. Én már csak dohányos maradok.

Csak az a kérdés, hogy két rágyújtás között mennyi ideig nem hiányzik az a cigi…