Négyen voltak a századparancsnokiban. Egy nemzetiség képviselői – nem úgy mint Rejtőnél – mégis négy külön világ.
Négyen voltak a századparancsnokiban. Egy nemzetiség képviselői – nem úgy mint Rejtőnél – mégis négy külön világ.
Országh őrnagy az asztalánál ült és tollat rágott. Országh állandóan rágott valamit, ha ideges volt. És ideges csak akkor volt, ha a nyikhaj rárontott az irodában. A nyikhaj, meg ott ült az asztala sarkán. Félfenékkel. Mielőtt leült félretolta Országh családi fotóját, ami még két éve a jutalomüdülésen készült Burgaszban. Jutalomüdülés. No igen, Országh jó katona volt. Jó katona és jó kiképző, de ezektől a politikai szarságoktól kivolt… A parancs az parancs – mondogatta – meggyakni nem lehet, mert szaporodik. Abból meg isten tudja, mi lehet.
A nyikhaj, félfenékkel az asztal sarkán Horpai százados, a dandár politikai tisztje. Ő rendelte a válságstábot. Ha Országhot megkérdezik, akkor megesküszik rá, hogy a válsághelyzetet is Horpai rendelte, hogy legyen miért fontoskodni. És ott volt még a válságstáb harmadik tagja. A kövérnek egyáltalán nem mondható Zsíros főtörzs, a dohányzó sarokban ült, egykedvűen szívta a sokadik cigarettáját. Végülis, neki mindegy. Úgy lesz, ahogy döntenek. Csak döntsenek már. Menne a dolgára, de a Horpai nem bírja abbahagyni a fontoskodást…
Horpai fontoskodással próbálta leplezni a bizonytalanságát.
- Mert ugye, Őrnagy elvtárs – fordult Országh felé – te amondó vagy, hogy senki sehova, mert ugye kétezres parancs lesz érvényben. Igazad van. Ezt így is kell! De négyen – kicsit kérdő volt a hangsúlya, odapillantott a negyedikre, aki megerősítően bólintott – szóval négyen jutalmul kapták a jegyet a dandárparancsnok elvtárstól. Nem az a kérdés, hogy el lehet-e tőlük venni a jutalmat, hanem, hogy érdemes-e?
1988. március tizenharmadika, délután. Másnaptól a kétezres parancs, azaz készenlét. Hátha most történik valami. Hátha ez az a március, amikor újra kezdik. Ha merik…
- Az a kérdés, hogy kivételezünk-e, vagy nem? – Zsíros valami olyat morog, hogy sohasem volt kérdés – Az a kérdés, hogy mit szól az állomány, ha ezek négyen miért igen, amikor más senki sem.
- Jutalomból. – hajol közelebb Országhhoz Horpai – Mert megérdemlik. Mert nem négy ember távollétén múlik az államrend. Mert, ha balhét csinálnak futkosó élethosszig. Igaz Oszvald?
- Jelentem, nem lesz balhé. Oszi felkiáltójellé feszül.
Igazából csak Oszinak volt fontos jutalomkimenő a Beatrice koncertre. Mert úgy volt rajongó, hogy sohasem látta őket élőben, és most a banda újra együtt. Amikor ment volna, az anyja nem engedte, amikor mehetett volna, nem volt már Rice. Nagyon akart menni. Megdolgoztak érte. Megdolgozott érte. Erre az a kurva készenlét, meg ez a balhé. Zsíros lehúzott mindenkit, hogy a parancs az parancs. Oszi visszavitte a jutalomjegyet Horpainak… Ez a másik fele a jutalom nem a jegy volt, azt meg kellett venni, a jutalom az volt, hogy mehetnek. Hogy mehetnének… Ez volt délelőtt. Most itt áll vigyázzban, amíg Horpai és Országh elvi vitát folytat. Már akkor tudta, hogy mehetnek, amikor Országh hívatta…
Országh végül beadta a derekát.
- Leléphet Oszvald, holnap mehetnek.
A csukódó ajtó mögül még kihallatszott Országh hangja.
- Valami nagyon nincs jól a pártközpontban. Úgy készülnek egy forradalomra, mintha ők szerveznék…
Na, ja.
