Szóval a minap Horváth bácsit emlegettem a másik blogban. Meg azt, hogy semmi sem biztos.

Szóval a minap Horváth bácsit emlegettem a másik blogban. Meg azt, hogy semmi sem biztos.

Igazából ezt a bejegyzést majdnem úgy kezdtem, hogy Horváth bácsit a földszint kettőből mindenki ismerte, de aztán rájöttem, hogy tulajdonképpen senki sem ismerte. Tudtuk, hogy van. Az öreg ugyanis gyakran üldögélt a kapu mellett és próbált beszélgetni. Bárkivel.

Például gőzöm sincs, hogy Horváth bácsi Pista, volt-é, vagy Pali. Esetleg Béla?

Persze hogy is ismerhette volna mindenki, amikor csak lépcsőházanként egy utcányi ember lakott egyrakáson, és egy ház, az bizony öt lépcsőház. Ha belegondolok – így önkormányzati választások idején – ennyi embernek néhol már saját polgármester meg jegyző dukál.

Ráadásul a hetvenes évek végéről (vagy a nyolcvanasok elejéről?) beszélek, amikor az ember a lutrin húzta a szomszédjait, és nem szabadott meglepődni, ha az malacot hizlal a kádban, vagy épp a parkettával rak tábortüzet a nagyszoba közepén.

Akkoriban még a 100 Folk Celsius sem Miki manóról, vagy Paffról énekelt, hanem arról, hogy új lakótelepre költözünk…

Szóval Horváth bácsi látszólag a nap nagy részét ott töltötte a kapu előtt valami sámli típusú kisszéken. Nem mondom a gyerekek körében népszerűségnek örvendett, mivel kiapadhatatlan édességforrás volt. Horváth bácsi ugyanis a ferencvárosi csokoládégyárból ment nyugdíjba, ahonnan dolgozói kedvezménnyel hordta a törmeléket.

Nem, Horváth bácsi nem a gyerekekre bukott, csak társaságot szeretett volna, és az unokái a messzi szomszéd kerületből nehezen jutottak el hozzá…

Tehát Horváth bácsi főleg délutánonként ott üldögélt a kapu előtt és beszélgetett. Ő tudta, hogy melyik gyerek hogy áll az iskolában. Ő tudta, hogy melyik kismama kezd becsavarodni az egyedülléttől, vagy, hogy melyik megözvegyült „kislány” éppen mit főzött aznap. No igen, a környék magányos idős hölgyei, és öregasszonyai egyaránt kényeztették az öreget.

Érdekes koreográfiával zajlottak ezek kapuelőtti diskurzusok. Ő nem is beszélgetett, hanem beszéltetett, és a végén az volt a rendszeres kérdés, hogy Biztos, hogy… Amire a válasz természetesen az volt, hogy biztos.  Márpedig – mondta ilyenkor felemelve a mutatóujját – semmi sem biztos, csak a halál.

Ezt az álláspontot revideálta, amikor meglátogatta az unokaöccse.

Horváth bácsinak volt egy testvére, akit még negyvennégyben vagy ötvenhatban – a lényeg hogy valami olyan időszakban, amikor legalább az egyik oldalról Grísák és Ivánok lőttek – egy kóbor golyó eltalált. Halálosan. A karjaiban halt meg. Haza vinni nem tudta, mint ahogy megbocsájtani sem tudta magának, hogy nem vigyázott rá jobban. Főleg mivel a test, testvére holtteste eltűnt. Valahol ott volt a romok alatt. Kereste. Biz isten kereste… bár erre akkor esküdözött, amikor egy fiatalember kereste.

Az unokaöccse. Az ausztrál unokaöccse. A halott testvére fia.

Azé a halott testvéré, aki vagy harminc év távlatából hazalátogatott.

A testvéré, aki feltámadt, azaz meg sem halt.

Horváth bácsit aznap mentő vitte el. Megállt a szíve.

Újraélesztették.

Többet soha nem mondta, hogy csak a halál biztos. Csak annyit a fejét csóválva, hogy semmi, semmi sem biztos.