Végül is békésen elüldögéltünk három-négy korsó barna mellett. Elbeszélgettünk. Igazából egymással és egy más mellett. Valahogy rosszul indult. Talán, mert Z. alig feltűnően került az utóbbi időben. Mindig közbejött valami…
Végül is békésen elüldögéltünk három-négy korsó barna mellett. Elbeszélgettünk. Igazából egymással és egy más mellett. Valahogy rosszul indult. Talán, mert Z. alig feltűnően került az utóbbi időben. Mindig közbejött valami…
Most is úgy éreztem, hogy a mai sörözést csak illendőségből nem mondta le.
A két sörrel együtt érkeztem az asztalhoz. Nem, nem én hoztam. Gondolom meglátta, hogy jövök.
Egy szuszra, mintegy üdvözlésképpen azzal kezdte, hogy ha a munkáról, munkahelyről kezdek beszélni, felhozza a két legnyomósabb érvét, és hazamegy. Ráadásul a nyomós érveit hajlandó, vagy hajlamos jelen állapotában egy mondatba sűríteni.
Erre mit lehet mondani? Na azon túl, hogy egészségedre?
Megrántja az ember a vállát és keres valami semleges témát, mondjuk könyvet, filmet, zenét… Ilyenkor még nagyjaink baromságait is célszerű hanyagolni. Meséltem a szilveszteri színházról, amit már évek óta ki akartam próbálni, cserébe megtudtam, hogy milyen jó is a szilveszteri vigasság elől elmenekülni valahová az isten háta mögé, ahol csak két a város zaja elől menekülő barom petárdázik…
Csak az nem fért a fejembe, hogy hogy fogom kibírni. Mert ugye van nekem elég bajom, és olyan jó lett volna elmondani, hogy mégis ki mekkora barom a munkahelyemen. Olyan jól esik néha kibeszélni.
De ha nem, akkor nem. Persze mondott valamit, hogy neki is éppen elég baja van. De akkor is! Egyből fenyegetni… nem baráti gesztus.
Különösen Z-től nem, aki a szememben legalábbis egy megfontolt, körültekintő, empatikus, de legfőképpen optimista fickó, aki, ha valami problémával találja szembe magát, akkor rögtön megoldást keres. Mert szerinte mindenre van megoldás, vagy ha még sincs, akkor legalább a kárt lehet enyhíteni.
Tud vitatkozni. Tud érvelni.
Csak van egy pont, amikor ő is feladja. Amikor a vitát felváltja a mantrázás. Amikor mindenki mondja a magáét anélkül, hogy meghallaná a másik érveit. Amikor már nem látja értelmét az egésznek, akkor veszi elő utolsó érvét, hogy érti ő, csak leszarja.
Mondjuk ilyen helyzetben még nem nagyon láttam, de van egy olyan sanda gyanúm, hogy alapesetben még ezt is hajlamos körülírni. Nem igazán szokása káromkodni, de attól tartok, hogy én most a nyers, célratörő megfogalmazással találnám szembe magam. Mert ugye ő szólt, és ha nem értek a szóból, akkor egyértelműen kell fogalmazni.
És akkor még ott a másik, az utolsó utáni.
Hogy is mondjam?
Ez az utolsó utáni, ez a nemzeti vitakultúránk indító, vagy befejező fordulata, ami ugye a közvetlen és nőnemű felmenőági rokon ősi, mondhatni a legősibb mesterségben való jártasságáról tesz említést.
Arra meg maximum, hasonló frappáns módon lehet visszavágni. Amit, egy barátság valószínűleg el tud viselni, de inkább nem kockáztatnám… Inkább maradjon benne az a két nyomós érv.
A munkahelyi dolgokat majd utólag megbeszéljük. Akkor talán már röhögni is tudunk rajtuk néhány sör mellett.
Ha már segíteni nem tud az ember, legalább ne ártson. Azt hiszem, ez a legnyomósabb érv.