Azt hiszem, hogy felelősségteljes állampolgár vagyok. Most nem arra gondolok, hogy rendszeresen elmegyek szavazni. Már csak azért sem, mert volt olyan népszavazás, amelyiken már a feltett kérdésekkel sem értettem egyet, így a lábammal szavaztam. Szóval nem erre gondoltam.
Azt hiszem, hogy felelősségteljes állampolgár vagyok. Most nem arra gondolok, hogy rendszeresen elmegyek szavazni. Már csak azért sem, mert volt olyan népszavazás, amelyiken már a feltett kérdésekkel sem értettem egyet, így a lábammal szavaztam. Szóval nem erre gondoltam.
Nem is arra, hogy befizetem az adómat, vagy nem dolgozom feketén. Nem mondom ez is felelős állampolgári magatartás, de nem erre gondoltam.
Most éppen a felelős állampolgári magatartásom, hogy segítettem a költségvetést. Én is ahhoz a bő hétmillió választópolgárhoz tartozom, amelyik megspórolt párszáz forintnyi kiadást. Olyan jó kétszáz forintot.
Ugyanis nem küldtem vissza a Szájer-Szili féle spamet.
Na jó, nem a közpénzek megspórolása volt a cél elsődlegesen, egyszerűen hiányoltam az egyetlen lényeges kérdést, azt hogy népszavazás döntsön-e az új alkotmányról. Nem kérdezték. Valószínűleg sem ez, sem más nem érdekelte a nemzeti konzultációs testületet.
Ha érdekelte volna, akkor a tervezet a válaszok feldolgozása előtt nem került volna benyújtásra.
No ennél több szót nem is érdemelne a történet, ha a KIM (nem, nem a kedves vezetőre gondoltam, hanem a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztériumra) nem hozza nyilvánosságra (itt), hogy a beérkező nyolcszázezer válasz feldolgozása – hála a gondos munkaszervezésnek – mindössze 72 millió forintjába került az adófizetőknek.
Hurrá és éljen, no meg vivát! Milyen gondos a mi kormányunk, a tervezett százötven forintos költséget, letornázta kilencven forintra.
Ja. A gondos munkaszervezésen azt kell érteni, hogy a megkérdezettek kilencven százaléka a postaláda helyett valahova máshova továbbította a kormányzati reklámlevelet. Ízlés szerint.
Tehát nem kellett három műszakban dolgozni. Ez ugye csökkenti a költségeket, ami mennyi is?
Küldtek ugye úgy nyolcmillió levelet. Két boríték, (címezve), két levél (színes nyomat), aminek a kiküldése súlyára tekintettel, úgy százhúsz forintot jelent, meg az előállítási költséget. Ne a nyomda keresse a legtöbbet, egyezzünk ki levelenként 140,- forintban a postaköltséggel együtt. Az ugye nyolcmillióval szorozva 1,12 milliárd forint.
Na most, ha mindenki válaszol, akkor egyrészt a kilencven forintos feldolgozási költség egyből a százötvenhez közelít, plusz a kilencvenforintos postaköltség, mert ügye csak egy lapot várnak vissza. Összesen 240,- forint, ami nyolcmillióval szorozva, mindössze 1,92 milliárd forint. 1,12 milliárd plusz 1,92 milliárd az 3,04 milliárd. Ennyibe került volna a nemzeti konzultáció, ha bő hétmillió választópolgár nem tornázza le a költségeket 1,85 milliárd forinttal, ami a költségvetés szűkös helyzetét, és az államadósság mértékét tekintve minek nevezhető, ha nem felelős állampolgári magatartásnak?
Persze az is lehet, hogy a postások a nemzeti összefogás keretében hozták és vitték a borítékokat, ami ugye manapság annyit tesz, hogy nem fizette ki senki a postaköltséget… volt már ilyen is a történelemben.