6. Alabárdos

A blogger alapjában véve oximoron. Rejtőzködő exhibicionista.

Olyan, aki meg akarja mutatni a világnak magát, de közben elbújik egy nick mögé.

Mondják, a cél szentesíti az eszközt. Mondom, az alkalmazott eszköz megszentségtelenítheti a célt.

Kisteleki István azt mondta, hogy: „Nagyon örülünk annak, hogy semmiféle zavaró körülmény nem gátolhatja válogatottunk eredményes előkészületeit…”

Minden összeesküvés-elméletnek van logikus alapja. Maximum valós nincs.

Már megint a monoki polgármester. Vajon kinek jut ma már eszébe Kossuth Lajos, ha azt mondom, hogy a monoki reformer. Az a gyanúm, hogy keveseknek. Ezt a címet Monok híres szülöttétől mostanság elragadta Monok polgármestere, Szepessy Zsolt.

Ha kérhetném, akkor most egy picit vonatkoztassunk el. Mindössze egy rövid történet erejéig. Felejtsük el, hogy mennyire utáljuk a városi tömegközlekedési, sőt inkább a tömegközlekedési szolgáltatókat a vasúttól a BKV-ig.

- Kezdek olyan lenni, mint a nagyapám – jegyzi meg Z.

Az ember ki se nézné a mamókából, hogy vele van az erő. Pedig vele van. Már, hogy a francba ne lenne vele, amikor egy komplett kartonnyi vizet cipel. És nem mondja nekem senki, hogy a nagy részét nem ő cipeli, hanem a busz, mert azzal a tízkilónyi súllyal nem elég a megállóig eljutni. Arra meg elég kockázatos blazírozni, hogy majd jótétlelkek segítenek. A jótét lelkek ebben a városban mintha kihalóban lennének.

Bevallanom ezt a Magyarok Nyilai nevű dolgot eddig paródiának tartottam.

Négyen voltak a századparancsnokiban. Egy nemzetiség képviselői – nem úgy mint Rejtőnél – mégis négy külön világ.

Sorompó. Villog az itt a piros, hol a piros. A vezető leállítja a motort.

Nem szeretek beteg lenni. Nem szeretek rászorult lenni.

Mondják kis hazánkban az orvoshiánynál, csak a nővérhiány lenne krónikusabb, de a magyar egészségügyből annyi minden hiányzik, hogy ez már szinte nem is feltűnő. A hiány, tudjuk régóta, üzlet.

Tulajdonképpen nem történt semmi.

Az Antikrisztus leszállt közénk. Személyesen. Fogadására hollófiúk és hollólányok serege lepte el a fesztivált. Én meg egész délután kerestem a tegnapi napról visszamaradt Szikora Robit, hogy hátha most sikeresebben veszi fel seregei élén a harcot Marilyn Mansonnal.

A csütörtöki mocsarat felszárította a nap, meg keményre taposták a fesztiválozók talpai. A szag maradt, a mocsár csak elvétve bújt meg a tömegtől távol eső pontokon.

A fesztiválozók szent állata a varacskos disznó. Bár ezzel nem hiszem, hogy újat mondok.  Egy rutinos fesztiválozó képes lenne a sivatag közepén is nyakig sárossá válni. Ha lenne egy sivatagi fesztivál… de tudtommal nincs.

Ha máshonnan nem is, de onnan biztosan tudható, hogy az ember konszolidált negyvenesnek számít, hogy a biztonságiak csak ímmel-ámmal nézik meg a bejáratnál.

Azt hiszem, tudom, milyen lehet a pokol.  A naptól és tömegtől egyre forróbb kondérban egy vasutas ruhás ördög kevergeti a tömeget, az meg fejetlenül tétován sodródik hol jobbra, hol balra. Kevereg, mint a forrásban lévő gulyás. A forrás habja a cigaretta füst, és az egyre erjedő verejtékszag.

Én nem tudom, hogy ki hogy van vele, de engem nyugtalanít a láncfűrészes ember. Nem a texasi, az legyen az ottaniak baja, engem speciel a mi láncfűrészes emberünk aggaszt. A rákosligeti.

Félórája ülünk a sörözőben. Ez egy sörnyi idő. Melegben kettő...

Nemrégiben azt írtam, a pécsi Gandhi gimnázium igazgatónőjének, Csovcsics Erikának a leváltásáról, hogy rasszista mellékíze van. (Gandhisok(k)) Most mégis a győztest sajnálom…

Bélelik a kéményt. Némi por, némi zaj, de ki lehet bírni. Figyelem a kéményes embert, persze csak módjával... Az idegesítőség határán belül. Remélhetőleg.

- Hogy én ezért mit fogok hallgatni… - koppint a zsebéből kilógó bizonyítványra a fehéringes fiú.

Esküvő, szűk családi körben. Több mint kétszáz vendéggel…

Fahangon beleénekel a telefonba, vagy inkább beleszaval.