La polizia ringrazia, azaz: A rendőrség megköszöni. Egy ritkán játszott film 1972-ből. Mondhatni eltűnt. Időnként filmes fórumokon találkozom a címével. Keresik.
La polizia ringrazia, azaz: A rendőrség megköszöni. Egy ritkán játszott film 1972-ből. Mondhatni eltűnt. Időnként filmes fórumokon találkozom a címével. Keresik.
Talán, ha négyszer láttam, mégis az első alakalom volt a meghatározó.
Lehettem vagy tíz éves, amikor a nagyapámmal elmentünk Berekfürdőn moziba. Nem is tudom, hogy hogyan sikerült pont erre a nyomasztó mozira beülnünk. A szünetben meg is kérdezte, hogy nem menjünk inkább vissza a strandra? Végig akartam nézni. Maradtunk. Pedig nagyon féltem. Hja, a film noire nem egy tízévesnek való.
A filmből leginkább arra emlékszem, hogy a hullák rendre a „Tisztítsuk meg Rómát a szeméttől!” plakát alatt kötnek ki.
Mert miről is szól a film?
’70-es évek eleje Róma. Egyre erősödik az erőszakhullám. A bűnözők mindenféle jogi csűrés-csavarás révén rendre megmenekülnek az igazságszolgáltatás elől. A rendőrség tehetetlen.
Egy fiatal államügyész (ha jól emlékszem államügyész) egy sorozatgyilkosság ügyében kezd nyomozni. A gyilkosságokat az köti össze, hogy az áldozatok felmentett bűnözők. És persze jelzésértékűen ugyanazon típusú plakát alatt találják meg őket.
Az államügyész először valamiféle bandaháborút sejt a dolog mögött. Később rájön, hogy egyszerűen önkéntes, önkényes igazságosztókkal van dolga.
Összeáll a kép. Rendőrök, ügyészek, bírák fogtak össze helyretenni, amire a jog nem volt képes. Igazságot osztanak. Eldöntik, hogy ki a szemét és eltakarítják.
Igazi erkölcsi dilemma, meg kell-e őket állítani?
Ha jobban belegondolok, az első reakcióként én is azt mondanám, hogy nem. Hadd hulljon a férgese! Ha tehetetlen az állam, akkor a polgárainak védekeznie kell. Kell az önvédelem. De meddig tart az önvédelem, és hol kezdődik az önbíráskodás?
Lehet-e jogos az önbíráskodás?
A főhős, az államügyész eljut a szervezetig, amelynek egyik vezetője egyben a mentora. Egy bíró. Az ajánlatot, hogy álljon közéjük, visszautasítja. Szitává lövik.
Mert az önbíráskodásnál nincs határ. Talán az elején, még egyértelmű, hogy ki a jó, és ki a rossz, de a végére ezt már az önbíráskodó dönti el.
Nem számítanak a társadalmilag elfogadott normák, csak az önbíráskodó normája dönt. Ő akarja a rosszat és a jót meghatározni.
És láthatóan ez nem sikerül, nem sikerülhet.
Ha jól emlékszem, a film azzal feliratozással zárul, hogy az igazságosztók feladják magukat.
Elő kellene venni ezt a filmet, hátha néhányan még idejében észbe kapnak.
