Félreértés ne essék, a buszozás nem tudta elrontani sem a „végre jó idő!” sem a „végre Kapolcs!” hangulatunkat. Oké, ez még nem az igazi „végre Kapolcs!”, ez még csak a „végre Monostorapáti!” de ez már majdnem „végre Kapolcs!”
Félreértés ne essék, a buszozás nem tudta elrontani sem a „végre jó idő!” sem a „végre Kapolcs!” hangulatunkat. Oké, ez még nem az igazi „végre Kapolcs!”, ez még csak a „végre Monostorapáti!” de ez már majdnem „végre Kapolcs!”
Szóval leszálltunk. Ott álltunk a csomagokkal. Most akkor merre?
Én ugye indulás előtt megnéztem a térképet a neten – mert ez állítólag férfi feladat, és állítólag az lennék, legalább is a személyimbe az van beírva. Mondtam is, hogy akkor előre, de arra a kérdésre, hogy „Biztos?” a magabiztosságom mintha elszállt volna. Elvégre biztos a rendőr, meg a halál.
Egy helybélinek látszó női személy azt mondta, hogy „Az első kanyarnál jobbra, a másodiknál balra, a buszmegállónál jobbra, utána egyenest, és ott is lesznek. Egyszer csak.”
Nem hagytam magam, én tudtam a rövidebb utat. Mondjuk ezt rajtam kívül senki nem hitte el. De bebizonyítottam, hogy nem véletlen az a beírás a személyimben.
És igen! Megérkeztünk!
Meleg fogadtatás, a háziak örültek.
Mi is örültünk. Mindenki örült. Hiába no, ez most itt nem a Búbánat völgy.
Mondjuk az előszobaszekrényen fekvő majd húsz centi hosszú nyúzókés, no meg a felszólítás, hogy a szobába ne menjünk cipővel együtt kicsit ijesztő volt. Volt három szoba, hét vendégre – ebből mi négyen voltunk két szobára – meg nyolcvan literes bojler a fürdőben. Na itt, elöntött a Balaton-retro. Végülis közel van.
Biztos mondtam már [visszaolvasni nem vagyok most hajlandó, tehát mondtam.] ’85-ben a Balatonon töltöttem egy nyarat, olyan helyen elszállásolva, ami mellemeg Zimmer Feriként működött. Ott a négy szobában Laktunk tízen, ebből heten dolgoztunk. A maradék hármat kéthetes váltásokban enyhén ittas Helmutok adták Ute, Ulla, esetleg Kerstin nevű nejükkel és Kind nevű csemetéjükkel. Bár az a Kind, az nem biztos. Volt még egy francia testvérpár a garázsban, meg néhány sátorozó a hátsó udvarban. A házinéni a konyhában aludt - őrizte a házat -, a házibácsi a pincéből őrizte az udvart.
No, most ez az élmény ismétlődött. Néni a konyhában, bácsi a pinyóban. Maximalizálni kell a bevételt. Így is maradt egy kihasználatlan ágy. Szégyellem is magunkat. Na jó, nem kötekszem, mert igazán kedvesek voltak. Csak a „szezon” itt tíz napos. Én meg így negyven felett, valahogy kritikusan fogadom, hogy a háziúr ünneplőnadrágja az mellé az ágy mellé van kiakasztva, amelyikben alszom. Öregszem. Finnyás vagyok. Például nem szeretem más szennyesére pakolni a törölközőmet. Tényleg tudja valaki, hogy egy libaszárny darab (nem toll, komplett szárnydarab) mit keres a vécé mögött? Rejtély. Volt papír is.
Bármennyire kedvesek voltak a szállásadók, mi már tudtuk, hogy ide csak aludni jövünk.
És az, az érzésem, hogy ebben ők is bíztak.
Menjünk inkább Kapolcsra!
Ott történik, ami történik, és ragyogó az idő...
