Feltámadott a tenger. Egyszerre mozdulnak a testek. Mindenki tudja, hogy mit kell tennie, amikor megszólalt a jel. Felkelnek és elindulnak. Már aki…
Feltámadott a tenger. Egyszerre mozdulnak a testek. Mindenki tudja, hogy mit kell tennie, amikor megszólalt a jel. Felkelnek és elindulnak. Már aki…
Van, aki már készült. Csak a jelre várt.
Van, aki csak éppen erre jár… Jó időben, jó helyen.
Van, aki a jelre kapja fel a fejét. Eszébe jut, hogy mozdulni kéne…
És bizony van, aki nem mozdul. Nem érdekeli a jel. Nem érdekli, hogy feltámadott a népek tengere.
A népek már csak ilyenek, majd negyven fokban nem mindenki hozható lázba.
Pedig a jel messzire elhallatszik. Nem nyomja el beszélgetés, csámcsogás, hangosbemondó, vagy a bömbölő lakodalmas.
Szól a kolomp, hogy most kezdődik el…
Most lesz az, hogy a testek emelkednek, süllyednek a hullámok ritmusára.
Hogy akiknek nem adatott meg az óceán, a tenger, azoknak is meglegyen a majdnem, a mintha…
Sikítás, visítás.
Jön a hullám.
Tíz vagy talán húszpercnyi tenger a népeknek.
Szól a kolomp, mint gyerekkoromban a Palán. Amikor csak álmodoztam a tengerről. Amikor Dékány András regényei repítettek az óceánon. Amikor a Spartacus zenéjére hetente hozta el a matróz életet az Onedin család.
Szólt a kolomp, mint amikor a pofaszakállas Peter Gilmor, azt kiabálta, hogy „Mister Baines, orrvitorlát fel!”
És ringattak a hullámok.
Mellettem két matróna, terebélyes keblüket összenyomva, valami bizarr néptáncot jár a hullámok ritmusára. Valami döglött kutya csapódik a hátamnak. Jesszasz!
Nem kutya, csak egy bozontos hátú nagypapa…
Sikongató gyerekek. Odass mekkora!
Pedig nem is nagy. Már ha valaki látta már az igaziakat. De itt és most hatalmas.
Csak az itt és most számít.
Hogy nyár van.
Hogy hullám van.
Hogy nyaralunk.
Hogy erre még telik… a népek tengerére, a tízpercnyi óceánpótlékra.
