6. Alabárdos

- Szarok a tökfőzelékedre, vén geci! Mekit akarok! – durcáskodott Dzseni.

Az utolsó lovag felhúzta a szemöldökét. Becsukta a könyvet, és nagy levegőt vett...

…Ijesztő szelek fújnak, kedvesem

Nem hoznak több tavaszt el fényesen

Fejünkre hullanak a csillagok

Rémülten ébrednek az álmodók…*

A szokásos rituálé. Z. pont annyit késik, hogy megigyak egy pohár sört.

A szokásos rituálé. Z. pont annyit késik, hogy megigyak egy pohár sört.

Szar dolog a hőség, az embernek forrni kezd az agya. Semmihez nincs kedve. Tényleg forr az agyvíz.

Talán még sokan emlékeznek Gálvölgyinek arra a paródiájára, amikor a korszak kedvenc tévés játékvezetőjének a bőrébe bújt.

- Sanyika, gyere ide! Nem ott szállunk le!

Sanyika – khm, hát hogy is mondjam – első ránézésre inkább Sándornak, vagy maximum Sanyinak nézett ki. Sanyikának semmiképpen.

Elmondhatom magamról, hogy a szerencsések közé tartozom. Tehát most nem én leszek az, aki kirohanást intéz a BKV és az új paraméterkönyv ellen. Rossz szavam sem lehet. Tudom ezt már néhány hete is elmondhattam volna, csak hát az a fránya méterkönyv para. Nem hittem benne, hogy valami normálisat követ el a közlekedési vállalat.

Oszi – meséli Z. – mindig arról álmodozott, hogy nyomot hagy a világban. Azt ugyan nem tudta, hogy mivel fogja ezt elérni, de szentül hitte, hogy el fogja érni. Talán még szobra is lesz egyszer... vagy márványtáblája. Olyan, ami úgy kezdődik, hogy ebben a házban...

Idegen. Na, nem a cowboyok között, csak a reggeli metrón.

Szép volt, jó volt, de letelt az időnk a Bűvészetek völgyében. Köszönhetően a Volán Társaságok helyjegy eladási stratégiájának, úgy döntöttünk, hogy vonattal jövünk vissza Pestre. Igaz vonat nem jár a völgyben, de azért néhány vasútállomás aránylag könnyen megközelíthető...

Debreczeny Zoltánnál, azaz a Buszmegálló Galériánál hagytam abba a kapolcsi beszámolót.

Szóval az van, hogy sokáig nézelődtem, amíg meglett a kép a fejléchez. [Ha most valaki ránéz a blog fejlécére, sima sablonfejlécet lát. Az a fejléc, már nincs meg.] Nem mondom, hogy nem szeretem, mert szeretem, de…

Most persze elkezdhetném taglalni a programunkat, de minek azon füstölögni, hogy mit nem láttunk? Vagy azon, hogy étel-ital fronton a völgy úgy tatja az egyensúlyi állapotot, hogy ahogy az árak nőnek, úgy csökkennek az adagok?

Félreértés ne essék, a buszozás nem tudta elrontani sem a „végre jó idő!” sem a „végre Kapolcs!” hangulatunkat. Oké, ez még nem az igazi „végre Kapolcs!”, ez még csak a „végre Monostorapáti!” de ez már majdnem „végre Kapolcs!”

Nomármost, Kapolcs és az Omega nem igazán összeillő párosítás. valahogy az odaútra mégis az Omega hetedik albuma nyomta rá a bélyegét.

Szóval az úgy kezdődött, hogy évek óta mindenkitől azt hallom, hogy Kapolcs az igazi kulturális fesztivál. Amikor arról beszélek, hogy mi a jó a délutáni Szigetben, vagy a Voltban, általában az a válasz, hogy akkor nekem Kapolcs való.

Már Kapolcson. [Rövid bejelentkezés.]

Összepakoltunk. Ez leginkább sporttáskát jelent, és némi elfojtott megjegyzést az időjárásfelelős nőnemű rokonaival kapcsolatban.

- Sanyi bácsííí! Megismer? Hehe. - kiabál át az aktatáskás a busz másik végébe. - No? Én vagyok az. A Gyuri! A téemkás Gyuri! Hehe.

A szemerkélő esőben menedék a busz. Főleg amikor nem indulás előtt tíz másodperccel áll be a megállóba. Ilyenkor még le is lehet ülni.

Törvények, törvények, ááá! Emlékszik még valaki a Sziámi számára?

A milicista halála. Robert Capa képe jelentette nekem sokáig a magyar fotográfiát.

Hat láb egy ágyban, sok!

Tudom, tudom, nem mindenki ért egyet a kijelentéssel, de azért nem árt belegondolni a helyzetbe. Biztos, hogy sok? Ízlés kérdése. Szerintem.

Nálatok mikor van áruszállítás? – érkezik a kérdés hirtelen. Na nem hozzám hanem az előttem ülő négy lány egyikéhez.