6. Alabárdos

Még próbálkozik a meleg. A vonat ablakán keresztül ez a próbálkozás határozottan sikeres. Utálom ezeket a plüssborítású üléseket. Kimondottan utálom. Persze csak melegben. Olyankor úgy érzem, hogy beleragadok. Mint a tépőzár.

Amikor a férfihang közölte a Városliget kellős közepén, hogy százvalahány kilométer után térjünk le jobbra, felröhögtünk. Jól indul a hétvége.

Időnként azt hiszem, hogy a pofátlanságnak van határa, de mindig akad, aki megcáfolja.

Lassan valami téli italt kéne találni, mert ebben az összevissza időben a sör nem melegít. Talán a baracktea. Valami jó kis barackpálinkával.

A tudatlanság néha csökkenti a bosszúságot.

Tizennyolcan gyűltünk össze, a Kulturális Örökség Napján.

Én már nagyfiú vagyok. Megbírok enni négyet. – jelenti ki öntudatosan a kék, Miki egeres kabát tulajdonosa, olyan hangerővel, hogy lehetőleg mindenki hallja. – Sőt ötöt. Sőt nyolcat! – több sőt nincs.

Na ez sem volt jobb, mint amikor Técsé egy késő őszi menetgyakorlaton pihenőt engedélyezett. A barom. – kezdi szinte már köszönés helyett is Z.

Bűnös vagyok. Nincs mese. Magam vagyok egy komplett ökológiai katasztrófa.

Hűl az idő. Ráadásul a fél vállam is sajog, ilyenkor. Valahogy a vállam mostanság nem barátja az időjárás változásnak.

Már az olimpia is olyan már, mint a világháború. – teszi le a poharat Z.

Tud-e Orbán Viktor főzni? És vajon szokott-e? Most éppen ez a kérdés nem hagy nyugodni.

Nem jó ez így. Nagyon nem jó. Ma reggel hirtelen felindulásból számolni kezdtem a metrón. A környékemen utazó majd húsz emberből, tizenegy füléből drót lógott ki. Négyen talán aludtak, vagy csak úgy tettek. nyolcan a Metró című fél, öten a Blikk című egészen bulvárlapot olvasták. Ketten valami sportlapot. Ketten leckét írtak. Senki sem beszélgetett. Mindenki maga elé bámult.

A rákosligeti zsinagógát elbontották. Vége. Májusban még álltak a falak…

Az angeladavis hajú, új utastárs. Már láttam valahol. Az is lehet, hogy a közértben. Mindenesetre itt a buszon új. Valószínűleg a BKV monumentális járatátszervezésének hozadéka. Még az első szakaszé.

Az úgy kezdődött, hogy néhányan megunták az iskolai KISZ szervezet felépítését.

Ez nem háborgás, inkább csendes beletörődés, ahogy mondja, hogy „Legalább azt a Gáspár gyereket, a Lacit beválogathatták volna a műsorba.”

Azt hiszem, így túl az első éven, meg a 300. bejegyzésen némileg meg kellene újítani ezt a bologot.

Előveszem újra a posztot, mert úgy tűnik, hogy egyre többen jelzik, hogy nem értenek egyet a kissé káosz szagú új formával...

Volt egy történetem, amiről úgy gondoltam, hogy jó.

Voltunk az ARC kiállításon. A kilencediken.

Ahány nyelv, annyi ember, szokták volt mondani.

Van az úgy, hogy az ember olyat tesz, amiért bocsánatot kell kérni. Kisebb nagyobb bűnök, amiket, ugyan már nem is lehet jóvátenni, de azért jól esne a feloldozás. Nagy úr a belső kényszer. Ilyen kor jön, a „bocs!”, a „bocsika!”, a „bocsánat!”, esetleg a „ne haragudj!”.

Hiába van már egy aranyérme a magyar csapatnak, mégis szinte gyászol az ország. Eddig úgy tűnik, hogy 1932. óta nem nyert ilyen kevés érmet. Ez van.

Kezdhetném akár ott is, amikor a fiú felszállt a rózsával és bonyolult rituáléval kezet fogott a hátsó "go-go" rúdnál kapaszkodó haverjával. Eközben, tekintettel a rituálé bonyolultságából fakadó időigényére, valamint arra, hogy a buszvezető feltehetőleg nem élőlényszállítással szokta múlatni az időt, ha nem kell dolgoznia. Én speciel szénre, vagy sóderra tippelnék.